One on One

Utálok egy-egyezni. ..Talán a verseny, talán az idegölő szembesítés… jobb lenne, ha nem is létezne. Egy vegytiszta lakmuszteszt hogyan állok önmagam előtt. Na de a kosárlabda családi sportág, újra és újra hívogató valóság a ködös emlékfoszlányok övezetében. Örök szerelem, izzó szenvedély. Az emberi tudás helyzeti bevillanásai, a küzdelem renomé-visszaállító külön-legei. Szeretem, és gyűlölöm. A gyerekkori betegségem miatt sosem leszek annyira koordinált, hogy igazán élvezni tudjam. Mindenkoron távoli rokon. Vagy mégsem? Hol az én helyem, hol állok én benne?

István cimborám már hetek óta húzott, hogy menjünk le a pályára. A pályára, a rekortánra. ..Régi emlékek, értékítéletem szócsövei távozzatok. ..Nincs labdám, anélkül nem lehet…ez nem lehet akadály, jön a mentőötlet: az unokatesóm Spaldingja. Máté, a sikeres sportpszichológus. Ezer elfoglaltsága, családi teendői között is a játék megszállottja. Osztozunk ebben..Visszatérnek a régi időtlen éjszakák, ahol képesek voltunk fél napokat beszélni a keleti blokk sportnevelő módszereiről. Paradicsomi gyermekek voltunk vérmes ütközetekben is.  Nem felejtem el… Soha nem volt esélyem ellene… Már 16 évesen magyar válogatott volt. Néha vártam, hátha lazít, hátha alszik egy kicsit, amíg kiegyenlítődök, de nem. Bulldog módjára a sarkamban volt, már egy-egy sikeres akciómnak is nagyon örültem. Aztán megerősödtem, és erőnek-erejével törtem át a védekezését. Taktikai repertoárok egész tárházát alakítottam ki, csak hogy valahogy legyőzzem. Izzó egymásnak feszülés, lüktetés. Mindhiába. Sosem lazított. Akkor nem értettem, már tudom. Túlságosan tisztelt ahhoz, hogy ne azt adja, ami a lényege.. Nem akarta megvonni tőlem a fejlődés lehetőségét azzal, hogy nem állít akár irreális kihívások elé. Ezt felnőttként mondom, a gyerekek lelke alapból így működik. Érzik a teremtést.

Gyakran hergelt, hajtott ez hozzátartozik.  „Cross, gyerünk, több van benned!!”. Emlékszem, mennyire lelkesen emlegeti ma is a legénybúcsúján róla dobott, mindent eldöntő hátradőlős tempómat… Mintha ő lenne az én legfőbb szurkolóm. Gyermeki lelkesedés érett férfiú felelősségével… Már régen találkoztunk. Zuhogó esőben csöngetek a Mechwart – liget ódon társasházai között. Érzek valami újat, valami felszabadítót a dohos gangon caplatva. Mátéék költöznek, így gyorsan a markomba nyomja a lasztit: „Ez most a te labdád, vigyázz rá”.  Pillanatnyi elmezavar. Vagy csak a jelenlét illet ennyire? Megérkeztem? 

Már a pályán. Nem érdekel az eredmény, szabad vagyok. Élve akarok játszani, teljes tüzemet adva. És a meccs, új hévvel. A meccs, ami visszaállít bennem valamit. Az összes távoli tempóm beesik, közelről sem tudok hibázni. Védekezés, alapállás… Ahogy apám tanította. Az ő egykori cipőjében játszok, az ő lendületével. Az ellenfelem fel sem tudja hozni a labdát, villámgyors reflexek, elütöm a lasztikat. Mintha nem is én lennék? Vagy igen? Ez a jelen? Ihletetten játszom. Nagyon vezetek. Lazítsak? Nem, nem lenne tisztességes. Az ellenfelek csak együtt tudnak az égig érni. 21:2 a vége. Demoralizáló? Nem… István helyén kezeli. Ő már „jelen van”.

 Minden pillanat gazdagíthat, és taníthat.  A meccs után még passz, dobás, és labdaiskolát tartok. Lelkes tanítványra lelek. Pont úgy, ahogy annak idején apám is bennem. Igazi paradicsomi gyermek ő is. Első osztályú, szinte megállíthatatlan játékos volt fénykorában, de nem vágyódik a múlt játékszerei után. A felkelő, és a lenyugvó nap is dicsőít. Saját ajándékaként valami nála többet.. 

Szeretek versenyezni. Lehetetlen kihívások nélkül tüzet csiholni. A szenvedélyes lét növekedés, a siker gyümölcs. Kész vagyok érte mindenre. Csuromvizesen, sarasan a ködfátyolban úszó napra nézek. Egy hangot hallok a szívemben: „Elég neked az én kegyelmem..”.

5 éves Unokaöcsém „nagy karburátora”…. minden lélek atyja, és ismerője pontosan tudja, hogy a szenvedély sugárnyalábjai az ő kohójából buzognak fel küldetést, növekedést serkentő szívpallók acélizzóiba. Mindig, újra, és újra kísért a régi dallam, negédesen bíztat a tökélyre. Delete az igazságra. „Carpe Diem”, vagy utánam a vízözön XVI. Lajos után szabadon? 

Barokkos tupírok, halhatatlan mellény.  És a csillogás mögött ott van egy maradandó, csendes égi hang „Veled vagyok az idők végezetéig”. Haljunk meg, hogy élhessünk, és éljünk, hogy hallva haljunk kaput az öröklétre.

"Tiszta sor: Az élet téged igazol, senki nem bánt, ha járod utad öröm-ittasul.Élvezd, hogyha rád tör a lámpaláz, semmi sem bonyolult annyira, hogy ráparázz." (Részlet a Punnany Massif Élvezd című számából.)

https://www.youtube.com/watch?v=ufJqsmAfxnc